Úgy indult az egész, hogy miután megkérte a kezemet Bence, szépen lassan összeállt a fejemben az esküvő. Nyilván esküvői fotósként az szolgáltatók személyéről elég hamar döntöttem/ tünk J de hogy vizuálisan hogyan is nézzen ki a helyszín, dekor, ruhák, gyűrűk…az egy hosszabb folyamat volt. Sosem voltam egy nagy habos-babos ruháról álmodozó kislány, aki már 7 évesen tudta, hogy milyen esküvőt szeretne, de hát bőven volt időnk kitalálni.
A létszámról volt a legnehezebb dönteni, de a hosszú beszélgetések során miután mindent számba vettünk, (és hosszú hónapok alatt kb. 5x variáltunk) sikerült megegyeznünk egy közepes létszámú esküvőben. Szépen helyre állt minden a fejünkben, a helyszín, a színek, a dekor, az ételek…
Lelkesen elkezdtem szervezni, Bence csak itt-ott folyt bele, de hát dönteni már nem is nagyon kellett ugye, elkezdtem mindenkivel felvenni a kapcsolatot, Nórival a dekorról egyeztettünk sokat, Katával pedig a ruháról, amit a nővéremnek és Anyukámnak is szorgosan küldözgettem, és a számomra legnagyobb és legizgibb feladatot is megkezdtem, eldöntöttem, hogy a meghívót és minden nyomtatott elemet én fogok megfesteni. Élveztem, nagyon is, míg tervezgettem-festegettem mindig nagyon romantikus hangulatba kerültem, és elkezdtem álmodozni az esküvőnkről, láttam magam előtt képeket ölelésekről, könnyekről, örök pillanatokról…
Ebbe a hangulatba csapott bele villámként a koronavírus, ami nem csak a munkám miatt okozott sokkot az első napokban, hanem a saját esküvőnk miatt is. Sokat sírtam, el voltam keseredve, pánikba estem, agyaltam, szerte foszlott egy álom, sokat beszélgettünk Bencével a hogyantovábbról.
És bár tartottam magam ahhoz, hogy marad minden az eredeti nyár eleji dátumon, de szépen lassan be kellett látnom, hogy ebben a bizonytalanságban a 92 éves Nagypapát és az idősebb, beteg szeretteinket nem tehetem ki ennek az egésznek.
Sok átbeszélgetett óra, és a családi ’egyeztetések’ után meghoztuk a döntést.
Először nehezen barátkoztam meg vele, de végül azt kell mondanom, hogy ez ennél jobban, szebben akkor sem alakulhatott volna, ha éveken keresztül szervezem. (sőt…)
A döntés pedig annyi volt csupán, hogy bemegyünk a balatongyöröki önkormányzathoz, és egy röpke 10 perc alatt kimondjuk a boldogító igent, aláírjuk a papírt, és amikor tudjuk megtartjuk a nagy, örömteli, bulizós, laza, mosolyokkal és sírós szabad ölelésekkel teli esküvőt.
Ez volt a terv.
A valóság pedig az lett, hogy egy álomszerű, intim, mesébe illő, családias, mosolyokkal, sírásokkal teli, igazán meghitt napunk volt.
A ’bemegyünk és aláírjuk a papírokat’ dologból úgy lett az, ami, hogy mi lenne, ha kivinnénk az épületből az eredetileg tervezett helyszínre? Jó, vigyük. Mi lenne, ha kicsit még előrébb hoznánk, hisz most van jó idő. Jó hozzuk. Mi lenne, ha írnánk fogadalmat, ha már összeházasodunk. Jó, írjunk. Mi lenne, ha apukád csinálna egy gyűrűtartót nekünk? Mi lenne, ha 20 szál fehér tulipán lenne a menyasszonyi csokrom? Mi lenne, ha (mivel az eredeti tervet nem tudtuk ilyen gyorsan megvalósítani) a szülők is virágot kapnának köszönőajándékként? Mi lenne, ha Rokytól megkérdeznénk, hogy átjönne-e fotózni, és Zsófitól, hogy videózni? Mi lenne, ha már ott leszünk, elmennénk sétálni a szertartás után a csónakkikötőhöz? Mi lenne, ha utána 3 óráig még pont belefér egy ebéd, meghívnánk a szülőket? Mi lenne, ha a három testvér skypeon becsatlakozna, és végig ott lennének velünk a szertartáson? És végezetül mi lenne, ha gyorsan rendelnék egy Balaton színű szoknyát magamnak?
Így lett a kb. 4 nap alatt megszervezett nagy napunk egy igazán spontán, de mégis a legszebbre sikerült, bensőséges, igazán emlékezetes nap, amit majd 50 év múlva is nevetve fogunk mesélni az unokáinknak.
